csodavilág

Aki az Andrássy úton nő fel, sosem szűnik meg álmodozni...

Gyermekkorom helyszínei, a kivilágított sugárút, a borongós, hűvös lépcsőház. Nekem a szürke beton, piszkos házak megkopott szobrokkal maga Meseország. Hogy mennyi történet született itt, magam sem tudom, néha úgy éreztem a falak írják, vagy az az ismerős dohos illat. Az is lehet, hogy a márványlépcsők, vagy a Liszt Ferenc tér macskaköve suttogta nekem a meséket. Úgy éreztem, minden megtörténhet. És meg is történt.Orromat a hideg kirakatüveghez nyomva bámultam a csillárkirakatot, lábujjhegyen egyensúlyozva, egész homályosra lehelve az üveget. Olyan de olyan gyönyörűen szórták a fényt a kristályok, hogy egészen belefeledkeztem. Később, mikor kamaszos-szerelmes lázadozásaim kezdetüket vették, mezítláb másztam ki az ablakomon, ha holdvilágos éjszakán sétálni támadt kedvem a forró nyári betonon. Az Andrássy út az én szabadságom. A Világ , a világom közepe.

Csak ülni egy padon a kapu előtt, felhúzott lábakkal belefeledkezni a csókolózásba, miközben nyüzsög az élet, bennem,  körülöttem. Ha arra sétálok, ma is elmosolyodom. Könnyezek is néha.