Hát eltemettem őket. Egyenként gyilkosan levágtam. Az összes, évek óta díszítő vászon fesztiválbelépőt. /Azóta a karszalag a beemelkedett a kedvenc szavaim közé./
Undokul kirángattam valami aranyékszert egy bordó bársonydobozból, és beleillesztgettem az összeset. Vártam egy kicsit, de nem jött semmi. Nem sírtam. Ugyan már, gondoltam, nagylány vagyok, jövőre egyetemre megyek, ilyesmin nem szabad kiakadni. És mégis, az a gyengédség, amellyel igazgattam őket, abban benne voltak életem legszebb emlékei, mint a sötétkék selyemkötéses aranyszalagos naplómban. Benne volt valami ki nem mondott összetartozás a Barátokkal, és a Testvéremmel. Akiről tudom, hogy többezer kilóméterre innen ugyanilyen gonddal őrzi ezeket a vászondarabokat.
Hiányoznak. Évek óta nem láttam a csuklómat, amin még így télen is látszik, hogy jóval fehérebb a bőr. De majd nyáron. Akkor visszavarrom őket!
Utolsó kommentek