Hószínű mellkasát a fonál vörös színe szenvedélyesen törte meg. Rajta apró kagyló függött, azon egy különleges jel. Nem mozdul.
Az illata, ugyanolyan, mint régen. Ugyanolyan, mint lassan két éve, ezer közül felismerném. Végigsimítom az ujjaimmal, a bőre is ugyanolyan selyem, megunhatatlan élményeket rejt magában.
Enyém még? S én az övé? Vagy másé már? Talán magunk sem tudjuk, és én nem merem megkérdezni. Nem merem felemelni mellkasáról kócos fejem, nem merem felébreszteni csókjaimmal a kellemes lebegős félálmából, s nem merem megszólítani a nevén, melyen csak én hívom. Valami iszonyatos erővel nyomja a torkom, sós íz pereg végig az arcomon. S újra. Nem tudom honnan jön, talán mintha a szívemből törne elő mindez. Néha eláll, majd újaindul a folyam. Nem merek ránézni. Tudom a csokoládészemek nyugodtságát, ismerem a forró megnyugtató tenyereket, az arcát, kérdő tekintetét.
Milyen szép is mindene, még a lelke is. Sőt, az leginkább...
"If You wait for me... then I'll come for You.
Although I've traveled far,
I always hold a place for You in my heart.
If You think of me, if you miss me once in awhile...
Then I'll return to you,
I'll return and fill that space in your heart."
Utolsó kommentek