csodavilág

2007.09.23 21:01:42

Az ablakom előtt állt/ a szeretett férfi/, tekintetében nem tudtam többé hinni. Arca reménykedést sugárzott, az enyém semleges maradt/pedig egykor milyen szerelmesen néztünk egymásra/. Kiléptem hozzá, szememben tűz égett, késdöfésként járt át minden hazug szava, és az engem aludni nem hagyó rémképek. Nem szólt semmit. Egy kis szellő legyintett meg és végigrázott a hideg.

-Fázol?-kérdezte. Némán igent intettem a fejemmel, levette a pulóverét és rámhúzta. Megborzongtam keze forró érintésétől. Előrébb léptem. Jéghideg volt a talpam, mezítláb a kövön. Pontosan emlékszem arra a csókra/vadabb és féltőbb volt mint valaha/. Tüzére, kétségbeesettségére, a véresre harapott ajkára, amit szó nélkül tűrt, sőt minél jobban bántottam, mintha annál inkább megadta volna magát, csak közelebb és közelebb húzott.

Ódon ház volt, világháborút megélt, omladozó. A függőfolyosó korlátja sem volt már a régi. Pontosan tudtam, hogy mennyit bír. Nekidöntöttem, utoljára magamba szívtam a nyelvét, gyönyörű fényes-barna hajából tulajdon kezemmel téptem ki egy tincset. Majd teljes erővel löktem, és a korlát megadta magát. Láttam az utolsó hitetlen-szomorú szemét, kezét, ahogy utánam nyúl. A sötétben csak hallottam/kedvesem/ koponyája összezúzódásának hangját.

Álltam ott a hűvös estében, ízével a számban, illatával körülöttem, a "szakadék" szélén és üres voltam./szerelem/ Lerohantam a lépcsőn. Tiszta vér volt körülötte a kő. Arcán nyugodt mosoly, szeme csukva, könnyesen. Mellé feküdtem, hozzá bújtam...még meleg volt. Végre kitört belőlem a zokogás...

"Ébredj, éledj, ha fáj is, nyisd fel a szemedet
Mozdulj, virradj, máris, mondd ki a nevemet
Kelj fel, egy jel kell, egy sóhaj, minden perc nehezebb
Törd meg a csöndet egy szóval, én nem kérek egyebet
Soha már..."