csodavilág

"36 fokos lázban égek mindig, s te nem ápolsz anyám."

A mama gondterhelten ült a kopott, viselt asztalnál. A csipketerítő alatt olyan mélyen barázdált volt a sötét fa, mint a mama arca.

Csönd.

A kendőjét foltozta épp,amely valaha élénk színű, s lágy esésű volt, s amelyet már maga sem tudta mióta a hajára kötött mosáskor.

Fájt a foga.Inkább nem evett, úgysem volt elég, neki és a gyerekeknek. Hát akkor egyenek ők.

"Ettelek volna meg!...Te vacsorádat hoztad el-kértem én?"

A fény alig pislákolt a petróleum lámpában. Közelebb hajolt. Őszülő tincsei az arcába hullottak, melyek szemtelenül kibomlottak a szigorú kontyból. Valaha szép asszony volt, akkor, amikor azt a kendőt is büszkébben kötötte fel, inkább a derekára, leánycsípőjére. Már nem gondolt erre, sötét, szerelmes-csokoládé szeme már csak egyvalakire tudott azzal az őszinte ámulattal nézni. Mellette ült a kis Attila. Sebesen járt a tű a durva anyagban. Csönd. Hirtelen apró, sercegő hang hallott, majd a mama ujjából egy kövér vörös csepp indult útnak. Úgy eszmélt, mint más a delejes álomból, kemény tekintete azonban nem találkozott a kisfiáéval.

"Nem szidott, nem is nézett énrám"

Attila láthatóan unatkozott, lába még le sem ért a székről, előre hátra ringatózva nézelődött a félhomályos szobában.

"Viaszkos vásznu konyhaszékre
ültem, nyafognék, nem lehet." 

A mama tovább varrt,szót nem ejtett.A lámpaüveg sercen,
 ha víz éri, és ebben a nyomasztó csendben, még ez is
 kizökkenti az embert.
 Bezzeg, ha a szalonna serceghetne a serpenyőben,
 nem bánná, ha sebes lenne a keze.
 De most nem szabad. A mosószappan marja a sebet,
 varrni sem lehet,főleg így
gyűszű nélkül! Pedig ha volna gyűszű!
Ezüstgyűszű!
 Abból biztos meg lenne annyi, hogy 
a kis idő, míg tart még a tél, ne az utcán érjen!


A kisfiú halkan mártotta az ujját a hűvös vízbe,
 úgysem akarta meginni.
Marta a gyomrát az éhség.

"Harmadnapja nem eszek, se sokat, se keveset" 


Talán ha a mama megmelegítené...
rakna bele krumplit is...
De azt nem lehet.
Ahogy hirtelen szétpattintotta apró ujjacskáit,
 ismét sercegés 
hallatszott,
már erősebben. Majd még egy. A mama rosszallóan nézett,
 de be akarta fejezni
a munkát. A petróleum drága- gondolta,
 de ha holnapig nem leszek kész, nem fizetnek.
 Bezzeg mikor a fátylamat varrtam!
Boldogan, az első napsugarakkal 
ébredve... 

Újabb sercenések, több egymás után. A mama lassan áll
fel,kontyát igazgatja, arcán fájdalmas,megkeseredett
fáradtság. ...És itt ez a gyerek.
Szót nem fogad. De eszik. 
Mintha az élő eleven húsomat rágná.

A szerelem oda.
Hatalmas csattanás, a gyerek felüvölt. 

"Én még őszinte ember voltam, Ordítottam, toporzékoltam"

A pénz oda, a lakhatásunk bizonytalan.

És egymást érik a kisgyerek tejszínű illatos bőrén 
a kérges kezű csapások.
Az arca csupa könny, a kis ingecskéje is.
Ha oda a petróleumlámpa, oda a fény,a munka,a holnap.
Egy utolsó ütés, majd csönd.
A mama nem szól, lesöpri a ruháját, remegő kézzel
 visszaül a vén asztalhoz.


"...Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
    s mindent elrontsz, te árnyék!

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
    ki csal és hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
    nem hallod, mama? Szólj rám!"