Gyalázat. Nem tudok írni. Nem folynak ujjaim alól a betűk, mint máskor. Nem tudom a miértjét, talán annyi mindent töltöttem pár nap alatt lázasan az agyamba, hogy most kiapadt valami. Lógatom a lábam. ... csak nem bírom felfogni, hogy vége. Eddig azt hittem én tűzöm ki a céljaimat, de érettségi után már csak a küzdelmes tehetetlenség maradt, amíg jön egy levélke, amely eldönti a jövőmet.
Ekkor jön a rám jellemző "kötelességet csinálok magamnak" tevékenység. Így bár szabad vagyok, mégsem érek rá sosem.
Ma is, igazi hős voltam. Legalábbis annak éreztem magam, amint az arcomba csapó jéghideg esővel viaskodva bicikliztem át a városon. Persze utána mindenemből csavarni lehetett a vizet, mégis olyan boldog voltam, hogy virgonc jókedvemben az sem zavart, hogy alig működik a fékem, meg a sárga esőkabátban olyan vagyok, mint egy túlméretezett manó. Vagy inkább egy két keréken suhanó amorf citrom. Vagy bánomisén.
Tudom, rengetegszer fejtettem már ki tomboló vágyamat a mezítlábas nyárra, és most mégis, olyan nyögve jön csak. Peidg lehetne már verőfény, minimum. Lehetnék már a Tisza parton, vagy a sátramban másnaptól haldokolva. Vagy a babám karjaiban, mozdulatlanul is izzadva.
Lehetnék már kevéséb felemás hangulatba. De remélem mostantól ömleni fognak belőlem a postok!
Utolsó kommentek